Okít.

Érdekes dolog az,hogy amíg az ember az iskolapadban ül mennyire nem érdekli az a munka amit a tanár végez a felkészülés érdekében. Ott áll kint, az a dolga, hogy tanítson, a többi nem érdekes. Persze ezt most én is csak azért tudom, mert átkerültem a másik oldalra. Ma is Tatabánya volt a célpont, és 27 értelmes vagy kevésbé értelmes fejjel kellett szembenéznem, és tanítanom őket. Nekem tanítani. Még leírni is furcsa nemhogy csinálni. Nehéz volt megszokni azt, hogy kint állok a táblánál és minden pillantás rám szegeződik, és mindenki azt figyeli amit én mondok, vagy csinálok. A padban még csak-csak elvan az ember, ráadásul maximum a mellette ülő foglalkozik vele, meg néhanapján a tanár. Ezzel ellentétben, amikor kint állsz még csak vakarózni sem vakarózhatsz mert egyből furán néznek rád. Ahhoz képest,hogy nem túl rég óta oktatok, már észreveszem magamon a tipikus viselkedéseket, amiket korábban a saját bőrömön tapasztalhattam. Nevezetesen azt,hogy ha nincs kedvem tanítani akkor bizony jönnek a bemutató diák, és ha szükségesek, ha nem akkor körmölés van, mert ezzel szépen elmegy az idő. Szóval írtunk ma 5-6 oldalt szépen komótosan, és el is repült az idő. Persze zúgolódtak, mert a múltkor végig én beszéltem, és egy fél oldalnyit írtunk körülbelül, de hát annyiból nyilvánvalóan nem lehet felkészülni sehogy sem.
Ami még elég problémás, hogy olyasmit kell tanítanom, ami nem igazán az én szakterületem. Ráadásul ezek felnőtt emberek, van köztük 40-50 éves is, és rögtön levágják ha az ember nem tud valamit, onnantól meg a tekintély erősen lecsökken a hallgatókkal kapcsolatban. Azt meg már én is megtanultam, hogy ha nincs meg a kellő tisztelet az oktatóval szemben, akkor lehet akár milyen tananyag, akár mennyire könnyű, nem lehet megtanítani.
Újabban érdeklődéssel figyelem a benti pletykahálózatot, persze nincs sok munkatárs, de azért így is történnek dolgok. Jellemzően ahogy az életben, itt is vannak igazi pletyka guruk akik mindenről tudnak, amiről nem az valójában meg sem történt. Gondolkodtam is rajta, hogy bizonyos embereknél elindítok 1-1 pletykát, aztán megvárom a hatást, és azt,hogy mikor ér vissza az én fülembe, és közben mennyit változik.
Szóval így mennek a napok, ráadásul most több mint 2 hétig egyfolytában utazhatok oktatni. Ennek megvan az előnye is, meg a hátránya is, de a lényeg, hogy az év végi értekezleten legalább nem mondhatják azt, hogy nem dolgoztam semmit, vagy nem voltam hasznára a cégnek.

Előre.

Néha van az úgy, hogy új célokat kell kitűzni magunk elé. Rendbe kell hozni a dolgokat, barátnővel, családdal, rokonokkal. Döntéseket kell hozni, és törekedni arra,hogy csak az maradjon ami előre visz. Éppen ideje volt már, hogy a kisiklott dolgokat elkezdjem helyrerakni. Ez a post is egyfajta megerősítés magam felé, hogy igenis azt amit régóta halogatok el kell kezdeni, nem lehet csak tespedni.

Lehetek én is szép, kedves, okos, és megkaphatom mindazt az élettől amit szeretnék.

Nem gond ha nem értitek. Én igen, és most ez a lényeg.

Monotónia.

Még jó, hogy ez a blog nem arról, szól mint egy némelyik másik,  hogy felkeltem, levegőt vettem, pisiltem, átöltöztem, mentem, ettem, ittam, szartam, stb. Nem tudom elképzelni, mi motiválja, azt aki mindennap leírja, hogy mit csinált… Semmi más szinte csak a puszta száraz tények. Persze én meg néha átesem a ló másik oldalára, amikor folyamatosan megy a filózás, és a kattogás.
A mai nap egyhangúságát csak az szakította meg amikor a kvázi döntőbíró szerepében kellett alkotnom valamit. Történt ugyanis, hogy az egyik hallgató megütötte a másikat, de ezt senki sem látta. Nem igazán tudtam eldönteni, melyiknek higgyek, mert érvek és ellenérvek szóltak mindkettőjük mellet. Végül is rövidre zártam a vitát azzal, hogy ha nem bírnak elleni egymással a hátralévő pár napban akkor el lehet menni haza mind a kettőnek. Semmi szükség arra, hogy a közösséget rombolják a konfliktusokkal.
A munkának köszönhetően eléggé monoton az életem, még mindig nem szoktam hozzá, pedig már egy ideje dolgozom. Van olyan hét, amikor teljesen összefolynak a napok, és tulajdonképpen nem emlékszem rá, mi történt a hét elején annyi mindent csináltam közben. Jó lenne már megtalálni azt a bizonyos arany középutat.

Hű, de megverlek.

Nagyjából ez volt az első gondolatom. Aztán a második, meg a harmadik meg a negyedik is. Hogy kit és miért az most mellékes. Imádom a mindenféle gyökeret, vagy kevésbé gyökeret, akinek nincs jobb dolga mint az én csajomat fűzögetni vagy kevésbé fűzögetni, vagy mindenféle hihetetlenül átlátszó trükkel beszélgetést/kontaktot teremteni. Ilyenkor persze – tanulva a történtekből – próbálok nyugodt maradni, de legszívesebben szájbaveregetném a delikvenseket. Na mindegy, hagyjuk a témát, mert csak jobban bele fogom lovalni magam. Az meg nem tesz jót senkinek, főleg nem a kapcsolatunknak.
Ma érdekes dolog esett meg velem, a kedves drága és pótolhatatlan igazgató asszony ma bebizonyította nekem, hogy 60+48+125 az tulajdonképpen nem 233 hanem 208, mert ő azt mondta. És kérem, addig matekoztunk, amíg tényleg 208 nem lett. Ha pedig holnap azzal áll elő, hogy mostantól az ég piros, akkor az ég igenis piros lesz, ha törik ha szakad.
Öcsém pedig elmegy egy olyan képzésre aminek szerintem semmi haszna, csak elbasz belőle két évet az életéből, és én elmondtam vagy 100x, de valami rejtélyes és mágikus erő a család többi tagjának a szemére sűrű ködöt bocsáltott, de akkorát, hogy pár évig nem fogják beismerni, hogy tévedtek. De abban biztos, vagyok, hogy ha 2 év múlva bebizonyosodik, hogy igazam volt, akkor mindenki mélyen fog kussolni, ellenkező esetben pedig az orrom alá lesz dörgölve, hogy nahát mégse vagyok olyan okos mint az én képzelem.

10+1 könyv amely…

.. amely ha nem is változtatta meg az életemet, de számtalanszor szerzett néhány nagyon kellemes percet. Amolyan top 11-es listát kellene készítenem, de nagyon nehéz sorrendet felállítani. Minden könyv más és más, a maga nemében páratlan, és különleges. Egyáltalán nem lehet összehasonlítani őket, ezért én mindegyiknek az egyes számozást adom. Általánosan igaz, hogy a felsorolt szerzőktől szinte az összes művüket csak ajánlani tudom. Tehát jöjjön a 11 első helyezett könyv:

1. Gerald Durell: Családom és egyéb állatfajták

1. Szamos Rudolf: Kántor nyomoz

1. Gárdonyi Géza: Egri csillagok

1. J.D. Salinger: Zabhegyező

1. Orwell: 1984

1. Arkagyij Petrovics Gajdar: A kisdobos és más történetek

1. Karl May: Az ezüst tó kincse

1. Jevdokija Muhina: Csíz jelentkezik

1. Darren Shan: Rémségek cirkusza

1. Fekete István: Tüskevár

+1. Antonie de Saint-Exupéry : A kis herceg

Most, hogy a végére értem a listának még tudnék írni egy csomó szerzőt. De a szabály az szabály. Viszont nekem nincs 5 blogger barátom, sajnos még 3 sem, de nem is szeretem ezeket a “labdadobálós” játékokat. Viszont a tisztesség kedvéért leírom azt az 5 embert akinek dobtam volna a labdát, viszont ilyen-olyan okok miatt nem teszem; Rugolabnyusz,Kurvapecér, Újélet, Eszencia, Ronika.

In medias res.

Nos, egy kellemes félévnyi kihagyás után ismét próbálok rendszeresen, vagy inkább rendszertelenül blogolni. Az elmúlt fél évről nincs túlságosan sok mondanivalóm, nem is tudnám belesűríteni egyetlen bejegyzésbe. Valahogy most olyan érzésem van, mintha előttem lenne egy marha nagy folyó (ez maga a sok blogger, meg a blogolmányaik folyama) és csak a pillanatra várok, hogy beleugorjak. Miután beleugrottam vár rám mindenféle dolog, és miközben sodor a folyó, csak rajtam múlik, hogy hova jutok, ,mert lesz aki lenyom a víz alá, lesz aki felhúz a tutajára és együtt utazunk, lesznek örvények, lesznek pucér nők (yess) és találhatok mindenfélét a vízben. Talán rajtam kívül nem sokan értik ezt a hasonlatot, de én igen és ez megnyugtat. Ahogyan megnyugtat maga az írás is. Sőt, visszaolvasni a régen írt dolgokat egészen bizarr és különleges érzés. Mintha sokszor egyfajta baromi nagy felkiáltójelet hagytam volna magamnak, hogy kisbarátom ezt és ezt NE csináld, mert megbánod. Nem állítom, hogy elmúlt fél év alatt megváltoztam volna gyökeresen.
Nyuszitól kaptam egy labdát, amiben tíz könyvet fel kell sorolni.. hát, ennek nem most fogok nekiállni, hanem majd inkább otthon amikor össze tudom szedni a gondolataim.

Re.

Itt az ideje megint blogolni. Meglátjuk mi sül ki belőle.

Sötét.

14:35
Belépek a terembe újra, mint már oly sokszor. Köszönök a tanároknak, és jó kedvűen ülök a helyemre.
15:10
Már állok, előttem a háromtagú matekszigorlat bizottság.
- Kedves hallgató, az előző két tételt nagyszerűen elmondta, most mondjon kérem valamit az Improprius integrálokról.
Katt. Az olvasófej végigfut, de nem talál semmit. Katt. Ismét végigfut a keresés. Eredménytelen.
Ökölbe szorítom a kezem, körmeim a tenyerembe mélyednek, és kihúzom magam.
Nem tudom bassza meg, nem jut eszembe – Gondolom magamban. Tekintetem a középsőre emelem.
A tanárok tekintete szinte átégeti a fejemet. Hirtelen melegem lesz, szorítani kezd a nyakkendő, érzem ahogy lüktet a vér az artériában. Nincs levegő. Fulladok.
- Na fiatalember, eddig olyan jól ment, ne okozzon most csalódást. – Mondja kedvesen a középső. Ő a legnagyobb koponya mind közül, egyben ő a legnagyobb szemét a három közül is. Látom rajta ahogyan egyre jobban idegesíti, hogy nem jut eszembe a válasz.
Jobb oldalt ül, a volt oktatóm. Normális, kedves embernek ismerem. Segíteni próbál:
- Kolléga, figyeljen,legyen f(x) függvény értelmezve az (a,végtelen) intervallumon, és annak bármely véges részintervallumán legyen integrálható. Ha létezik az.. na innen már azt hiszem menni fog.
Erőt veszek magamon, és elismételem amit mondott. Lázasan zakatolnak a kerekek a fejemben, de nem akar jönni a megoldás.
Hideg verítéket érzek, ahogy végigcsorog a hátamon. Minden idegszálammal a tananyagra koncentrálok, amit tudom, hogy tökéletesen tudok, hiszem megtanultam. Az Improprius integrálokat is. Tudom. Látom magam előtt a lapot, de csak a tetejét. A többi homály. Képtelen vagyok felidézni.
- Nem jut eszembe, elnézést. – mondom halkan, és szinte elsüllyedek szégyenemben.
- Na akkor nézzünk valami mást. – mondja a középső idegesen. – Nem hiszem el, hogy ezt sem tudja.
Mögöttem papírzörgés, ideges motoszkálás. Van akinek már az írásbelivel is meggyűlik a baja. Nekem ezúttal hibátlan lett. Puskázni senki sem próbál, mert az sosem végez.
- Tehát vegyünk valami egészen egyszerűt. A diszkrét valószínűségi változóról beszéljen kérem kicsit.
Végre valami amit tudok. Magabiztosan mosolygok, és belekezdek a tételbe. Legalább 5 percig beszélek, tulajdonképpen szóról szóra elmondom az egészet. Visszatér a vér a kezembe, már nem is zsibbad annyira a lábam sem. A két szélső tanár elégedetten nyugtázza a feleletet, azonban a középsőnek valamiért még mindig nem tetszik.
- Fiatalember, tudja mit hagyott ki?
- Nem. – felelem hosszas gondolkodás után. Ha tudnám, már régen elmondtam volna.
- A valószínűségi változó véletlenszerűen vesz fel értékeket. Ezzel kellett volna kezdenie. Így az egész amit elmondott értelmetlen.
Meredek szótlanul a tanárra. Megszoktam már, hogy belekötnek abba amit mondok, de ez egy kicsit nyakatekert magyarázat, a ‘miért nem jó már megint amit mond’-ra.
- Nos nézzük akkor, négyet kérdeztünk, ön kettőt tudott, kettőt pedig nem. Itt nálunk nem találgatni kell kérem, miért nem tudja megtanulni rendesen a tételt, nem hiszem el, hogy a mai fiatalok között nincsen olyan akit érdekelne a matematika. – Mondja feldúltan. Az egyik szélső tanár bólogat, a másik ráncolja a homlokát. Látszólag nem ért egyet, mégsem szól közbe. Miért nem szól közbe? Miért nem mer szembehelyezkedni vele?!
- Elnézést, hogy közbeszólok. Tényleg, igaza van önnek, biztosan nem jól mondtam el a tételt, azonban a nagyját és a logikáját tudtam, kérem ,nem kell, hogy kivételezzenek velem, de ha van rá mód kérem engedjenek át, nekem az állásom múlik ezen. – Kérem őket, teljes tisztelettel, de határozottan. Belül azonban már a kétségbeesés határán vagyok, nem hiszem el, hogy megint meg akarnak húzni.
- És ha magát átengedjük, akkor a következőt is engedjük át? Fiatalember, megérthetné, hogy a dolgok nem így működnek. Ez egy főiskola, nem pedig holmi szívesség központ.
- Tudom kérem, de nagyon nehezen lett munkám, és olyat csinálok amit szeretek. Ha kell én a jövő évben is eljövök, vagy írok valami munkát, kidolgozok egy témát. Csak van valami megoldás. – Végignézek a tanárokon. A két szélső, próbál kedvesen mosolyogni, de a középső csak nem hagyja magát.
- Nekem semmi bajom önnel, nagyon kedves, normális fiatalember, megtisztelt bennünket azzal, hogy szépen illendően felöltözött a szigorlatra, úgy is látom, hogy készült. De nem eleget. Ne búsuljon, majd legközelebb sikerülni fog, ha kellőképpen felkészül. Mennyi készült?
- Fél évet. – mondom könnyek között.
- Na, az már majdnem jó, eljön legközelebb meglátja könnyedén veszi majd az utolsó akadályt is.
- Köszönöm, viszontlátásra.
16:07
Képszakadás. Fogalmam sincs, hogyan jöttem ki az épületből, vagy kivel beszéltem közben. Innentől csak arra emlékszem, hogy Kornél kérdezi, az autóban, hogy sikerült-e, amikor már hazafelé utazunk. Nem bírok megszólalni, nem jön ki hang a torkomon. Csak a fejemet rázom, és nyelem a könnyeimet. Nem hiszem el, nem hiszem el, hogy már megint nem sikerült.
- Szarjál bele, köcsög banda ez mind, csak a pénz kell. Jövünk a nyáron ne parázz.
Fulladok. Nem kapok levegőt. Hánynom kell. Kétségbeesetten lehúzom a nyakkendőt a nyakamról, recseg ropog az ing nyaka, valószínűleg egy gomb le is szakad, de nem érdekel. Kibámulok az ablakon, de nem látok semmit, minden olyan gyorsan suhan el.
A munkám, a családom, a barátaim. Mintha minden eltűnne. Sötétben vagyok, egyedül. Amitől a legjobban félek. Gyűlölök egyedül lenni.

Kornél utólag elmeséli, hogy rögtön utána elaludtam a kocsiban. Akkor keltett fel, amikor a városba értünk. Rendes volt, hazahozott, hogy ne kelljen buszozgatnom még. Őt is meghúzták de lazán fogta fel. Egyszer úgy is meglesz – ezzel búcsúzott tőlem. Itthon befeküdtem az ágyamba. Ruhában, magamra húztam három takarót, és azon gondolkodtam mi lesz most. Próbáltam végigjátszani minden lehetőséget, aztán megint elaludtam.
20:13
Arra keltem fel, hogy öcsiék hazaérnek a kórházból.
22:49
Valószínű, hogy nem hosszabbítják meg a próbaidőmet így. Reálisan nézve ez fog következni. Tehát fel kell készülnöm erre az eshetőségre, és pontosan tudni kell mit fogok csinálni ha így alakul. Munkát kell újra találnom és minél hamarabb befejezni az iskolát. Csalódást okoztam magamnak ismét, magamnak és a családomnak. De főleg magamnak, azért mert tudom, hogy mennyit tanultam rá, és lelkiismeret furdalás nélkül mentem vizsgázni. Egyszerűen az a gond, hogy lelkileg nem bírom el a terhet, ha tudom is, annyira nagy volt a nyomás, hogy nem bírtam megfelelni.
Meg kell próbálni megbeszélni a dolgokat, hátha maradhatok. Hiszen mindent amit csak rám osztottak, becsületesen és a képességeimhez mérten jól megcsináltam. Mindezt nagyképűség nélkül mondhatom. Fel kell használni a meglévő kapcsolatokat, és mindent meg kell tenni, amit csak tudok.
Igazából elmondani a legrosszabb. Azt kívánom bár csak ne kéne megmondanom senkinek. Holnap a főnököm szemébe nézni, kegyetlen lesz.
De felállok innen is, szerzek egy matektanárt, aki inkább pszichológus mint matektanár, és a nyáron megcsinálom. Ha nem akkor a télen, ha akkor sem akkor következőre. Addig megyek amíg meg nem lesz.

Néha.

Néha úgy érzem, hogy élek, dobog a szívem, lüktet a vér az ereimben.
Néha csak egy test vagyok.
Állok a tükör előtt, borotválkozom. Lassan húzom a pengét a bőrömön, a borotvahabnak köszönhetően szépen könnyedén siklik. Megvágom magam majdnem, de mégsem. Élvezem amit csinálok, szeretek borotválkozni. Belebámulok a tükörbe, kékeszöld szempárt látok, furcsa láng lobog bennük. Hosszasan nézem magam, mintha bármi is megváltozna ettől.
Ok – okozat. Mondom magamnak csendesen. Mintha újszülött lennék akit meg kell tanítani mindenre. Holott nagyon jól tudom mi miért történik, és minek köszönhető. Az utóbbi időben, sokszor csak figyelek, és tanulok. Rájövök összefüggésekre, és elraktározom magamban az információt.
Hátrébb lépek, megnézem magam a tükörben. Hirtelen egy pillanatra mintha V. állna mögöttem és átölelne. Haja a vállamra omlik, nevet, és átkarol. Kitágult pupillákkal meredek a képre, de amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is tűnik a kép. Eljátszom a gondolattal, előszedem a régmúlt nőit egy pillanatra. Mindegyik ugyanúgy ölel, de mégsem jó, valami hiányzik. Jöhetnek a mostaniak. Szőkék-barnák, közel és távol lévők. Egyiket a másik után képzelem el, ugyanúgy mosolyognak, de számomra csak üres porcelánbabák. Szomorúan hangzik ez, de a helyzet valójában nem ilyen rossz.
Van még időm, és rengeteg a választási lehetőségem. Csak ne lennék ennyire makacs, és kicsit rá tudnám venni magam arra, hogy nyitottabb szemmel járjak a világban. Sokkal sokkal boldogabb lehetnék mint most.

Ha meg kérdeznéd.

“Ha megkérdeznéd, hogy mit nem mondtam el?
Van-e még szó, amit mondani kell?
Van-e még szó, kimondható?
Ha megkérdeznéd, csak annyit mondanék…”

… szeretem ezt a számot. Mostanában sokszor dúdolgatom magamban.
Ennél a számnál csak ez a vers tetszik jobban:

József Attila

Szerelmes vers

Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.
- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.

Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én haraplak!

Tetszik.
Mellettem egy nagy bögre gőzölgő tea, már-már a szokásos esti adag azt mondhatom. Fáradt vagyok, dolgoztam, matekoztam, stresszeltem (amit ugyan nem kellett volna), edzettem. Jön a szigorlat nem sokára, és vannak olyan pillanatok amikor úgy érzem elfelejtettem mindent amit tanultam, máskor meg lazán vágom a tételeket, bárki kérdezhet belőle bármit és fel tudom mondani. Remélem ezúttal nem lesz semmi komplikáció, bár izgulok kicsit, de igyekszem megoldani az egészet.
Még mindig a hétvége hatása alatt állok, szimplán nagyon jól éreztem magam. De igyekszem kiverni a fejemből az egészet, mert felfogtam, hogy így kell tennem.